Nem, nem hiszel bennem. Magad elé nézel és a fejedet lógatod
lefelé. Néha el-el kapom a tekintetedet,de…állandóan lerázol! Mit akarsz tőlem
még? Egyszer rám nézel, máskor meg nem.
A jelenléteddel idegesítesz, máskor pedig hiányzol. Mi történik velünk? Ezek a
hangulatingadozásaid az őrületbe kergetnek. A viszonyunk pedig tovább
folytatódik, mert „szeretjük” egymást. Legszívesebben megfojtanálak egy kanál
vízben és egyből végeznék veled. Most nem vagy itt, ezért egy könyvvel és egy
pohár limonádéval együtt kiülök a hintaágyra. Békesség honol az udvaron, a
gondolataimat próbálom lenyugtatni egy ütős regénnyel. Már ha ütős. Mint a
pálinka, úgy fejbe ver,hogy nem bírom letenni a könyvet. Nyugi a limonádé
tudtommal alkoholmentes. Ringatom magam a hintaágyon a könyvet magam mellé
teszem, a poharat pedig a földre. Hátra döntöm a fejemet és relaxálok.
A szél könnyen fújja az arcomat. Élvezem, ahogy megszárítja
az izzadt bőrömet. Oda ragadok a hintaágy párnára. Remek. Elfognak az emlékek
amikor múltkor mellettem ültél és nem akartad megfogni a kezemet. Remegő
hanggal próbáltam tudtodra adni, hogy bejössz nekem. Erre átkaroltál és
nevettél. Először zavarba estem, mert hirtelen nem tudtam, hogy vetted-e a
jeleket? Végül a fényes Holdra néztünk. Ragyogott az égen. Romantikus volt. (Ja
csöpögős romantika…Szeretem ha csöpögős cukormázas..na jó elég.) A kezeid az
enyémbe fonódtak és rám néztél. Megfogtad az államat és megcsókoltad az
ajkaimat. Először felse bírtam fogni, hogy mi történik aztán ráéreztem a dologra.
Szomjaztam erre az egészre. A testem ki volt már éhezve az érintéseidre, a
csókodtól lángolt az egész arcom,belebizsergett minden porcikám.
Elhúzódtunk egymástól és bámultunk a semmibe. Illetve az
éjszakába. Ekkor kezdődött el minden. Azt hittük egymásnak vagyunk teremtve.
Félév után már tapostunk a másik idegein.
Tomboltunk, veszekedtünk,békültünk,sírtunk,nevettünk. Stb.
Aztán hirtelen a hangulatod depresszióssá vált. Kerültél,
elmenekültél, lenéztél, megütöttél. Attól a perctől kezdve kiábrándultam
belőled. A sebeim vérezni kezdtek a szívemen. Az egész életem sötétbe borult és
nem hittem senkiben se. Volt aki kinevetett, volt aki mellém állt.
Most pedig csak ketten állnak mellém az pedig pont elég. Nem
érdekel,hogy ki mit gondol rólam és miért beszélnek ki. Én ilyen vagyok. Talán
eljön majd az én napom is. Mondom, csak talán! Aztán felállok a hintaágyról,
nyújtózkodom egyet és berohanok a magányos szobám zugába. Sírni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése