Magányos órák

Amikor kérdezik, hogy milyen régóta vagy már férfi/nő nélkül. Akkor valami frappáns választ kell adnod rá. Mondjuk azt, hogy „már jó ideje” vagy „most nincs szükségem senkire,megvagyok egyedül.” Stb. Hazugság, igenis mindenkinek szüksége van egy társra. Valakire akire támaszkodhat ebben a megzavarodott világban. Akihez bármikor menekülhet egy-egy zűrzavar után. Tudja, hogy számíthat rá mindig,mert ő vár rá…. Rám senki sem vár. A testem már teljesen kivan éheztetve az érintések után. A szerelem olyan mint a luxus, mint a kincs. Ott van előtted, de nem kaphatod meg. Csak vágyakozol utána, a tested lángol, a szíved darabokra törik. Vissza emlékszel a legutóbbi kapott csókodra…Illetve a búcsú csókodra és vágysz rá. Valami újra,valami fantasztikus dologra. Egyszerűen szomjazol, mint egy kiszáradt növény. Megremeg a tested amikor hirtelen hozzád ér az újdonság. Rájössz,hogy milyen régóta éreztél már ilyet! A szikrát, a bizsergést, egyszerűen hihetetlen nem is számítasz rá,de rájössz,hogy valami kezdődik,ami elmúlt. Hozzá érsz az ajkaidhoz és végig simítasz rajta. A könnyeidet ízlelgeted és rájössz, hogy sírsz. Nem, nem akarsz sírni, neked nem szabad! Állj le! Mit képzelsz, pont ilyen dolog miatt fogsz bőgni? Azért, mert baromira magányos vagy? Nincs kapcsolatod a külvilággal? A falak pedig ledőlnek, mert gyenge vagy és olyan ember ront be rád, akire nem is vártál. Felkavarja a megsebzett világodat, látja benned a csatát. Belelát a lelkedbe a szemeiden keresztül. Látja, hogy baromira szenvedsz a fájdalomtól. Hiába mosolyogsz, ha belül majd’ meghalsz a magánytól.

Már nem is emeled fel a kezedet a segítőknek. Ott vagy a gödör legmélyebb bugyrában és egyre lejjebb ásod magad. Nem lesz így jó. Egy nap azt sem fogják tudni, hogy létezel. Annyira elásod magad. Egyszercsak valami kiránt téged onnan. Egy nap érezni fogod, hogy napról napra a felszínen találod magad. Elkezdesz élni és érezni. Az érzéseid úgy kifognak robbanni mint a vulkán. Átjárja majd az egész testedet és a szemeid is megváltoznak: ragyogni fognak. Az életkedved napról napra jobb lesz,mert tudod,hogy eljön a te időd is. Türelmesen leülsz a Hold fényében és kitalálod, hogy érd el a céljaidat.

Ez nem szerelem csak egy...de ez mi?

Egyszer már mindannyian átéltünk egy szerelmi kalandot és csalódást. Van úgy,hogy az embernek idő kell, míg kiheveri a fájdalmat és a csalódottságot. Olyankor mély depresszióba esünk, nem akarunk senkit se a közelünkbe engedni. Lemondjuk a bulikat, lepasszoljuk a legjobb pasikat, mert tuti, hogy kihasznál minket. Frissek a sebek,nem akarunk még nagyobb fájdalmat. Elhatárolódunk a külvilág adta lehetőségektől… A barátaink akik mindig ott voltak, napról napra eltűnnek. Egyszer csak egyedül maradunk a világon. Naná,hogy a falak a szívünk körül egyre jobban vastagodnak. Vajon ki fogja áttörni a gátakat? Ki az aki megtöri az ezer évnek tűnő magányunkat? Tényleg létezik a nagy Ő? Amikor szerelmesek vagyunk az egész világ rózsaszínbe borul. Mindent megtennénk a szerelmünkért. Csak Ő létezik a számunkra. Na,de…mi van azokkal a reménytelen szerelmekkel? Miért az elérhetetlen és a vágyálom pasi kell? Miért nem jó nekünk az,akit tálcán kínálnak? Miért lökjük el a jelentkezőket? Mi van akkor ha két ember passzol egymáshoz, még se tudnak összejönni? Azért,hogy ne szülessen igaz szerelem? A boldogság mára már luxus? Aligha nem. Néha úgy tűnik, de igazából nem az. Csak harcolni kell érte, és a másik félnek jeleket kell mutatnia,hogy igen gyere már ide közelebb! Vagy valami. Összejönnek, járnak pár hónapig, aztán kiderül, hogy mégse működik a kémia. Szakítanak, újból jön a szívfájdalom, ez játszódik le évről évre, vagy 2-3 évente. Azt mondják sok békát kell megcsókolni.

Drága facebook segítségével gyorsan lecsekkolhatjuk a jelölteket. Nézelődhetünk, válogathatunk, esetleg meg- vagy félre ismerhetjük. Gyors nyomozás után rájön az ember,hogy ő az akit keres vagy nem. Vannak túl tökéletesnek látszó és átlagos és nem bejövős pasik. Mindig az aranyközéputat keresem. Ezért is meglepő ha túl tökéleteset találok.

Egyetlen hibája, hogy nem akar kapcsolatot. Illetve akar, csak nem lépett ki abból a bizonyos reménytelen szerelmes státuszból. Jó is lenne facebookon egy ilyen családi állapot: „Reménytelen szerelmes” Békén hagyják vagy segítenek neki a barátai. Napról napra születnek körülöttem kapcsolatok és tovább lépések a kapcsolatokba. Új szerelem, eljegyzések, összeköltözések, esküvők, babák stb. Az én életem semmit se változik. Örülök, hogy minden rendben van, de mégis érzem,meghülyülök az egyedülléttől. Lemondják a találkozókat egy randi miatt, a kifogások miatt, minden más hülyeség miatt. Belefáradtam, hogy totális hülyének néznek. Megszoktam. Valahogy hozzám nőtt az egész magány dolog. Amikor mellettem beszél két ember egymással, persze velem is. Mégis villám gyorsan eltudnak kalandozni a gondolataim. Pár perc fázis késés után újból elmagyarázzák a témát. Rájövök, hogy nincs mit hozzá szólnom, mert bevagyok zárva egy kalitkába. Repülnék, de nincs hova és nincs kivel. A szobám sarkába lekuporgok és zokogok, mint egy megkínzott vad…..A levegőt nehezen veszem, a könnyeimtől nem látok. A szám kiszárad a szívem majd kiszakad a helyéről. Mintha szakítottak volna velem. Az álmosoly nem megy már tovább. Kiakarom mutatni a világnak, hogy igenis kurvára fáj itt belül. Nem bírok talpra állni, de ha sikerül is egyből elbukok. Nem akarok a legújabb divatnak élni, hogy járnak velem egy hónapig és egyből dobnak. Nincs kedvem játszani, túl sok sérülést szenvedtem már. Túl sok a heg a szívemen… Szóval gyerekek, ne divatból járjatok egymással. Biztosan vicces, hogy hetente beállítjátok, hogy kapcsolatban aztán egyedülálló. Itt-ott gratulálnak vagy sajnálnak. Amikor igazán boldog vagy, azt fogják hinni, na majd két nap múlva megint szétmennek. Szóval lassan a testtel! A végén még te magad fogsz megsérülni és sose fogod megbocsájtani magadnak ezt az egészet.

Én pedig megpróbálom végig csókolni a békákat, hátha herceg lesz belőlük, vagy én magam változok át békává. Bármi megtörténhet!

Hiszel bennem ugye?

Nem, nem hiszel bennem. Magad elé nézel és a fejedet lógatod lefelé. Néha el-el kapom a tekintetedet,de…állandóan lerázol! Mit akarsz tőlem még? Egyszer rám nézel, máskor meg  nem. A jelenléteddel idegesítesz, máskor pedig hiányzol. Mi történik velünk? Ezek a hangulatingadozásaid az őrületbe kergetnek. A viszonyunk pedig tovább folytatódik, mert „szeretjük” egymást. Legszívesebben megfojtanálak egy kanál vízben és egyből végeznék veled. Most nem vagy itt, ezért egy könyvvel és egy pohár limonádéval együtt kiülök a hintaágyra. Békesség honol az udvaron, a gondolataimat próbálom lenyugtatni egy ütős regénnyel. Már ha ütős. Mint a pálinka, úgy fejbe ver,hogy nem bírom letenni a könyvet. Nyugi a limonádé tudtommal alkoholmentes. Ringatom magam a hintaágyon a könyvet magam mellé teszem, a poharat pedig a földre. Hátra döntöm a fejemet és relaxálok.

A szél könnyen fújja az arcomat. Élvezem, ahogy megszárítja az izzadt bőrömet. Oda ragadok a hintaágy párnára. Remek. Elfognak az emlékek amikor múltkor mellettem ültél és nem akartad megfogni a kezemet. Remegő hanggal próbáltam tudtodra adni, hogy bejössz nekem. Erre átkaroltál és nevettél. Először zavarba estem, mert hirtelen nem tudtam, hogy vetted-e a jeleket? Végül a fényes Holdra néztünk. Ragyogott az égen. Romantikus volt. (Ja csöpögős romantika…Szeretem ha csöpögős cukormázas..na jó elég.) A kezeid az enyémbe fonódtak és rám néztél. Megfogtad az államat és megcsókoltad az ajkaimat. Először felse bírtam fogni, hogy mi történik aztán ráéreztem a dologra. Szomjaztam erre az egészre. A testem ki volt már éhezve az érintéseidre, a csókodtól lángolt az egész arcom,belebizsergett minden porcikám.

Elhúzódtunk egymástól és bámultunk a semmibe. Illetve az éjszakába. Ekkor kezdődött el minden. Azt hittük egymásnak vagyunk teremtve. Félév után már tapostunk a másik idegein.

Tomboltunk, veszekedtünk,békültünk,sírtunk,nevettünk. Stb.

Aztán hirtelen a hangulatod depresszióssá vált. Kerültél, elmenekültél, lenéztél, megütöttél. Attól a perctől kezdve kiábrándultam belőled. A sebeim vérezni kezdtek a szívemen. Az egész életem sötétbe borult és nem hittem senkiben se. Volt aki kinevetett, volt aki mellém állt.

Most pedig csak ketten állnak mellém az pedig pont elég. Nem érdekel,hogy ki mit gondol rólam és miért beszélnek ki. Én ilyen vagyok. Talán eljön majd az én napom is. Mondom, csak talán! Aztán felállok a hintaágyról, nyújtózkodom egyet és berohanok a magányos szobám zugába. Sírni.